"Megint mesél a patak! Hurrá!! kiáltott fel Jocó egy délutánon. Aki csak a házban volt, szaladt, hogy hallhssa az új mesét. Még a madarak csivitelése is elhalkult, ahogy csörgedezés kezdett formát ölteni:

Az amerikai Oregon állambeli Portland városának közepén forgalmas út vezetett keresztül. Éjjel-nappal nagy volt a zaj, de ez már nem bántotta Dick Fagan fülét. Megszokta. Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, meg kell mondanunk, hogy az útmenti irodába beszűrődő tompa moraj olykor még segítette is írás közben összpontosítani. Dick újságíró volt, de ő inkább életfestőnek nevezte magát, hiszen úgy élte meg munkáját, mint a művész az alkotás folyamatát. Figyelt, benyomásokat gyűjtött, érzéseket, hangokat, színeket, illatokat, ízeket, amelyeket aztán otthon vagy a szerkesztőségben átcsorgatott a lelkén, és káprázatos, eleven, szívet-lelket melengető szavakba öntött.

Esténként, ha nem bírt elaludni, nagymamája házába képzelte magát. Ott mindig biztonságban volt, bíztak benne és szerették. Biztatták: próbálja ki magát, nyergelje meg az életet és törje be, mint a még neveletlen csikót. Nagyanyja a régi Tudók ősi bölcsességével és mesemondó tehetségével rendelkezett. Édes szavaival betakarta a szomorú lelket, és a képzelet szabad világában gyógyította. Érdekes módon, mindig olyan történetet mondott, amire a hallgatónak éppen szüksége volt ahhoz, hogy tovább tudjon élni, amiből bátorságot merített, hogy egy nehéz helyzetből kilépjen, esetleg ellenségeivel szembenézzen. Bizony, messze földön híres volt.

Dick mindig is várta, lelke mélyén remélte, hogy egyszer ez a csodavilág majd helyet kér az életében. Arra viszont nem számított, hogy milyen prózai módon történik ez meg.

Egy napon, cikkírás közben - belegabalyodván egy bonyolult mondatszerkezetbe - felállt, és az ablakhoz lépett. A szokásos kép fogadta: rohanó autók a négysávos főúton és a gazos, picike, négyzet alakú sávosztó. A parányi földhalmon lengedeztek a perjefüvek a szélben.

- Á, ti is megvagytok! – szólt oda a fűszálak közt keresgélő verebeknek. Soha nem értette, hogy nem félnek a madarak azon a veszélyes helyen, a jobbról-balról suhanó autók között. Egyszer csak vad szárnycsapkodásra lett figyelmes, s a verebek riadt rebbenésére. Nézi ám, mi okozhatta az ijedelmet. Látja az emeleti ablakból, hogy valami motoszkál a füvek gyökércsomói között.

- Egy vakond? Itt az aszfalton? – kérdi magától. Na ne, mintha egy zöldruhás kis ember áskálná a földet…Kabátot kap, lerohan. „Nem vagyok normális”- gondolja magában. „Merthogy ilyen nincs”- de azért kétség és remény viaskodik benne. Isteni szerencsével átjut az úton, s a bizonyosság örömétől repeső szívvel, ám nem remegő kézzel megragadja az emberkét.

- Eresztesz el rögtön!- kiáltott rá a hegyes fülű lény, de Dickkel fölöslegesen ordított. Nemhiába nevelkedett ő meséken, nemhiába várta harminc éven át a csodát…

- Elkaptalak! Jössz nekem egy kívánsággal az ősi törvény szerint! –nevetett a kobold szeme közé.

-Jó’ van! Mit akarsz? – kérdezte az.

- Egy saját parkot! – felelte ő.

- Legyen kívánságod szerint, de nem mondtad meg, hogy hol és mekkora legyen, ezért ezt a földet adom neked – mutatott körbe a kicsi sávválasztón a varázslény, majd eltűnt.

Dicket nem zavarta birtoka aprósága. Virágokat ültetett oda, szorgalmasan gondozta, öntözte, locsolta, gyomlálta. Kis csúszdát, hintát, picike padokat, házacskákat is fabrikált, hogy a koboldkolóniának legyen hol laknia. A területet a leprikónoknak szentelte. Teltek az évek, s a kis földdarab virult. Egy nap Dicknek végig kellett néznie, amint csizmás lábak tapossák szét a féltve őrzött kis tárgyakat, a virágokra ásók csapnak : a városrendészeti hivatal egy lámpaoszlop odahelyezését rendelte el. De mit tesz a varázslat? A telepítésre előkészített helyen másnapra hatalmas gaztömeg terpeszkedett. Rücskös ágú, vastag, erős tüskéjű, sosem látott gyomok kúsztak az úttesten…Addig járt Dick a hivatal nyakára, és tették az újabb és újabb próbákat, melyek rendre ugyanúgy végződtek, míg a hivatal elállt a tervtől, és 1976-ban hivatalosan is városi parkká nyilvánították.

Az évtizedek során a kis parkban sok különös tárgy fordult meg, például egy pillangóknak szánt uszoda (ugródeszkával együtt), egy patkó, Dick szerkesztőségi épületének egy darabja és egy mini óriáskerék, melyet egy normál méretű daru tett a helyére.

"Hm. Hm." simogatta meg az állát Loboncos, mikor a történet véget ért. "Szép mese. Honnan tudhat ez a patak ilyen sokfélét?"

(Köszönet a meséért Müllerné Rigó Marcsinak.)