Egy kis vidámság hétfő reggelre mindenkinek!

Friedrich von Hagedorn: János, a szappanfőző

János, a vidám szappanfőző,
a nótázásról ismerős ő.
Gondtalan napja így telik
kora reggeltől estelig.
A szappanfőzés jól eresztett,
s ha evett, újra dalba kezdett:
a jókedv így magasba csap,
tágul a mell, a szív szabad.
Reggelire és vacsorára
új dallam és új trilla járta.
Ha kivágott egy hangzatot,
a fél szomszédság harsogott.
Ej, ki dalolhat? - kérdik sorba.
A szappanfőző, más ki volna?

Kezdetben mást nem olvasott,
csak a kalendáriumot.
Később szokott az imádságra,
hogy ami tilos, át ne hágja.
S mint szomszédja, ha ágyba tért,
hallotta csendes énekét,
meg olvas mindég, minden este
a hét nagy bölccsel versenyezve,
hogy már-már úgy emlegetik,
mellettük ő a nyolcadik.

Ám egy gazdag ház sarja éppen
arra lakott a közelében:
gőgös polgárként, peckesen,
evésben túltett hercegen.
Ott lakmározott mindig nála
nénje, húga, süve, komája:
a dínomdánom közepett
az éjnek hamar vége lett.

Ám hogy az első hajnalóra
álmot hozott a szunnyadóra,
a szomszédos dalos miatt
nyugodalmából felriadt.
Amilyen álmos, olyan bősz ő:
" Te ördögadta szappanfőző!
Mért is nem kapható az álom,
akár az osztriga a tálon!"

Tett született a gondolatra,
és az énekest behívatta.
S szól:" János, mondja meg nekem,
a kend üzlete hogy megyen?
Dicsérik portékáját szörnyen.
Mennyit keres egy esztendőben?"

"Uram, nem töprengek azon,
mennyi egy évben a haszon.
Mit számoljam? Egy nap megadja
azt, ami kell a másik napra.
Így megy ez ( számát is tudom)
háromszázhatvanöt napon."

"Helyes: akkor azt mondja kend meg,
hogy egy nap mennyi hasznot enged?"

"Mi az egynapi kereset?
Hát hol több, hol meg kevesebb.
Panaszra szám sosem fakadna -
legfeljebb a sok ünnepnapra:
pirosra az festette meg,
aki örökölt, mint kegyed.
Annak bizony a pénze mellett
szappant főzni aligha kellett."

A gazdag arca felderült:
"Jancsi, szerencséd perce üt.
Nagyra magad hiába tartod!
De ötven tallér üti markod,
ha eladod most éneked!
Az arany hangja édesebb."

Köszöni János, szeme rebben,
s elmegy tolvajnál csendesebben.
Az erszényt a szíve felett
melengeti, mint kisdedet.
Szorongatja, számolja titkon,
megméri, boldogsága mit nyom.

Reátapad szemeivel
s egy kis ládában rejti el,
átköti és lelakatolja -
nem könnyű ott a tolvaj dolga,
mert éjjel is éber lesen
fülel aggódva élesen.
Ha megzizzen a kutya vacka,
ha lassan elsurran a macska,
felkél, s kutatja lázasan,
vajon a tolvaj merre van.
El is szökik ám mindkét állat,
mert nyugtot nála nem találhat:
a mopszli, mely az üst alatt
nézte, a munka hogy haladt,
s a cirmos is, a macskák gyöngye,
nincs simább szőr és talp oly gyönge.
Kuporogva az aranyon
megérti: kincs és gond rokon,
és a fukar gyönyörnek rabját
sosem köszönti a szabadság,
mely fényt csak tiszta szívbe vet
s arany még sosem vette meg.

Tehát a szomszéd elé állva -
akit hajdan felvert dalával -
hogy nyugtát így szerezze meg,
földre teszi a kincseket,
s szól: " Uram, tanultam azóta,
a pénzőrzésnél jobb a nóta!
Te ülj tovább erszényeden,
és hagyd meg jókedvem nekem!
Bárhogy irigyelsz is, tevéled
boldogságot én nem cserélek.
Ha az ég újra befogad,
és visszaadja hangomat,
legyen nevem is az előző:
János, a vidám szappanfőző."

/Ford.: Vajda Endre/

forrás: http://jazsoli5.freeblog.hu/