A gyerekek délután is kimentek a patakpartra játszani. Estefelé járt már az idő, mikor Bea újra észrevette, hogy vidám, és hangos játékuk csöndessé válik. Figyeltek valamit. Azonnal hozzájuk sietett. Ő is hallani akarta az újabb mesét. Valjon az előző folytatását sodorja a víz? Vagy egy teljesen más beszélgetést?

Hamarosan megállt nagyfia háta mögött. Most már könnyebben állt rá a füle a zenére. egy-két másodperc múlva összeálltak a szavak:

" - Mama! Keltsen fel holnap reggel nagyon korán!!! – hangzott a kis unoka kérlelő szava.

- Minek te, tán etetni akarod a malacokat? – kérdezett vissza nagymama a varrógép mellől.

- Meg akarom nézni, hogyan hullik kenyér az égből!

- Ó, te gyerek, az még Mózes idejében volt.

- Tudom, de akkor is meg akarom nézni! Fel fog kelteni?

- Felkelthetlek, de szerintem, most nem lesz kenyéreső.

- És holnapután?

- Akkor sem.

- Akkor ez egy nagy becsapás.

-Jaj, drágám – hajolt le Mama a gyerekhez, majd ölébe ültetve átölelte. – Ez nem ilyen egyszerű. Amikor Mózes az Ígéret Földjére vezette népét a sivatagon keresztül, az Úr égből hullott kenyérrel, a mannával táplálta őket, hiszen a nagy kietlenségben semmi élelmük nem volt.

- És azóta sose adott az égből kenyeret?

-Dehogynem, csak másként. Figyelj, elmesélem. Tudod, sokfelé élnek emberek: van aki magas hegyen, van aki völgyben, mi itt a síkságon, de a régi időkben, főleg ha ellenség elől menekültek, még a mocsaras területre is bemerészkedtek."

Bea teljesen elmerült a mesében. Összerezzent, mikor egy könnyű kéz a vállára ereszkedett. Zavartan felnézett: Loboncos állt a háta mögött. Egy pillanatig zavartan nézett, aztán az ő arca is elsimult. Most már együtt hallgatták a patak meséjét.

"Ott is meg kellett élniük valahogy, s ott is megadta nekik az Ég a kenyeret. Az asszonyok hajnalban, még a harmat felszáradása előtt kimentek az ingovány bozótjába. Ott termett a harmatkása, a szegény ember kenyere. Muszáj volt jó korán menniük, mert ha a harmat felszállta után érnek oda, a növény felkapja fejét, és szerte pereg a mag. Emígy meg a víztől elnehezedve egyenest az ölükbe pottyant, ugyanis a nők felső szoknyájukat vagy a ruhaaljat magasra emelték, és körbeforogtak a bozótosban. Az érett magokat, bizony,így gyűjtötték. Egy híres magyar író egyszer azt mondta a természetről:”Áldassék Isten, ki a maga szegényeinek ilyen gazdag asztalt terített.” Hát, szerintem igaza volt.

- Mama, megéheztem! Kérek zsíros kenyeret paprikával, sóval! Nem baj, ha nem az égből jön, csak már legyen itt! – csusszant le a kisgyerek a nagymama öléből, és már szaladt is a konyha felé."

A patak szavai ismét összefüggéstelen csörgedezéssé változtak. A gyerekek kíváncsian néztek az apjukra. Várták, hogy tetszik nekik a mai felfedezésük.

"Én is ettem már ilyet" mondta mikor megjöttek a szavai. "Nagyon finom. Apám úgy mondta: "ínségeledel". Ebben hasonlít a bükkmakkhoz. Akkor is van, mikor már semmi más nincs. Bölcs szavakat hoz ez a patak. Ha akarjátok, este megkérhetjük Zöldlombot, hogy meséljen a harmatkásáról"

(Köszönet a meséért Müllerné Rigó Marcsinak. Reméljük lesz még több is!)